Az élet jó, csak jó irányból kell nézni – állítja a végtagok nélkül született Kollinger Szabolcs

Forrás: 24.hu | Szemlézés időpontja: 2020. szeptember 21. 09:11

Ez egy szemlézett tartalom - nem mi írtuk. A cím alatt látható, hol jelent meg a teljes írás. Nem azért tesszük közzé, mert egyetértünk vele, hanem mert a témát alkalmasnak tartjuk a párbeszédre, akár az ellenvélemények kifejtésére.

Karok és lábak nélkül született, de ahol tud, segít. A szülei lemondtak róla, ezért egy női magazinban kerestek neki nevelőszülőt, és meg is találták egy újságárusnő személyében, aki nem ismert ellentmondást. Az állapotával kapcsolatban csak egyetlen dolgot gyűlöl, és bár nem őrült, a YouTube-on keresi az értelmes diskurzus lehetőségét. Amikor az új otthonához rámpát építtetett, feljelentették, de ő megszelídítené akár az oroszlánt is.

A csepeli Duna-part felé sétálunk a szeptemberi nyárban. Lassan dél van, egyre melegebb. Szabolcs szeretné megmutatni nekünk a kedvenc helyét, ahová levegőzni, gondolkodni szokott kijárni. Az egyik sarkon egy idős nő áll, egyik kezével a kerítést markolja, a másikkal a kerekes táskájára támaszkodik. Kikerüljük, de néhány másodperccel később Kollinger Szabolcs rükvercbe kapcsol, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. Az idős nő nagyon köszöni, jól van, csak megpihent, kicsit elfáradt.

Mosolyog, valószínűleg azon is, hogy három ember közül annak jutott eszébe, hogy esetleg segítenie kellene, aki egy elektromos kerekes székben ül.

Kollinger Szabolcs 1991-ben született, lábak és karok nélkül. A szülei lemondtak róla. Tizenhét évvel később az anyja azt mondta, az orvosok nem hagytak neki más választást. Úgy gondolták, nem fogja tudni normálisan ellátni a sérült gyermekét, ezért aláíratták vele a lemondó nyilatkozatot. Arra azonban már nem igazán volt magyarázata, hogy később miért nem kereste meg soha a fiát.

Szabolcs kamaszként a megboldogult MyVIP közösségi portálon keresett rá a szerencséjére nem túl gyakori vezetéknevére. Így találta meg a bátyját, majd megtudta, hogy több testvére és féltestvére is van, akik mind épek, és az édesanyjuk mellett nőttek fel.

Az apám pár évvel ezelőtt halt meg. Úgy tudtam meg, hogy kaptam egy jó kis hagyatéki levelet. Annyit tudtam rá mondani, hogy köszönöm szépen, nem kérem, hagyjanak vele békén. Egyrészt, mert nem akartam tartozást örökölni, másrészt meg azért, mert soha életemben nem láttam, nem fűzött hozzá semmilyen kötelék. Ha milliárdos lett volna, akkor sem érdekelt volna a dolog. Örököljön tőle az, aki akar. Anyámmal egyáltalán nem tartom a kapcsolatot. Igaz, hogy akkoriban még nem olyan volt az internet, mint ma, de szerintem, ha nagyon akart volna, megkereshetett volna. Ha nem is napi szinten, de a tesóimmal azért érintkezem. Ők végül is nem tehetnek semmiről.

Szabolcsnak három és fél éves korában kerestek nevelőszülőket. Nem volt egyszerű, mert bár sokan szerették volna befogadni, a gondozói attól tartottak, ha később egy egészséges baba is kerül abba a családba, Szabolcsra nem jut majd elég figyelem. A végtagok nélküli kisfiúnak végül egy női hetilap cikkében kerestek megfelelő nevelőszülőt.

Egy vidéki újságárusnő is jelentkezett. Közel volt már az ötvenhez, az idősebb lánya épp akkor ment férjhez, a fiatalabbik a kamaszkora közepén járt. Az anya Szabolcshoz hasonlóan végtaghiánnyal jött világra, csak a sors neki meghagyott egy teljesen épp kart és kezet. Az újdonsült veje próbált is beszélni vele, hogy az ő korát és állapotát tekintve nem biztos, hogy a legjobb ötlet egy sérült gyerek örökbefogadása, de nem jutott semmire.

- Ha valaki megpróbál az anyámnak ellentmondani, hamar rájön, hogy egy nagyon masszív falba ütközött.

Tovább az eredeti cikkre »

Kapcsolódó cikkek

Egy hétéves diák feltette a térképre Magyarországot

Down-szindrómás játékbabák tehetik elfogadóbbá a gyerekeket

Nagyon magas a fertőzöttség Budapesten a fővárosi szűrés adatai alapján

Megfogadtam, hogy ezt a csodát én is elhozom - Gyerekkori emlékek a templomból