Vajon „Isten keze” elér-e a Legfelsőbb Bíróságig?
Amy Coney Barrett főbírói jelölésével reflektorfénybe került egy egészen mostanáig kevéssé ismert, titokzatos vallási közösség, ezzel együtt pedig a kérdés, hogy a hit pontosan milyen mozgatórugóként működhet egy ember szakmai döntéseiben. Különösen, ha az a szakma alkotmánybírósági kérdésekre keresi a választ.
Az amerikai közéletben a hit és a vallás olyan bónusznak számít az ember karakterének megítélésekor, amely a közügyeket szigorúan szekuláris fénytörésben értelmező társadalmakban nehezen befogadható. Hogy csak egy példát hozzunk fel: nem véletlen, hogy az amerikai dollár bankjegyeken még ma is ott a felirat: In God We Trust.
Az amerikai politikusok rendszeresen utalnak Istenre a beszédeikben – főleg az áldását és segítségét kérve –, de az idei elnökválasztási kampány hajrájában a választópolgároknak hirtelen azon is el kell gondolkodniuk, hogy miként alakulhat az ország sorsa akkor, ha a hit nem csak retorikai fogásként és kampánystratégiai elemként jelenik meg a hatalomban. Pontosabban a három hatalmi ág közül a bíróiban.
A kérdés a legendás Ruth Bader Ginsburg szeptember 18-ai halála után került erőszakosan gyorsan napirendre, miután az amerikai legfelsőbb bíróság liberális szárnyának a vezéregyéniségét a vallásos jobboldal egyik kedvencére, Amy Coney Barrettre akarja lecserélni Donald Trump. Az amerikai elnök a járványkezelésnél nem igazán tapasztalt hatékonysággal intézte el, hogy Coney Barrettet már október közepén meghallgathassa a szenátus, hogy aztán szabad legyen a pálya a főbírói kinevezése előtt – ő lenne Trump harmadik kinevezettje a kilencfős Legfelsőbb Bíróságban, vagyis igencsak masszív örökséget hagyna hátra e tekintetben.
Trump főbírójelöltjének a színre lépésével azonban reflektorfénybe került egy egészen mostanáig kevéssé ismert, és még most is nagyon titokzatos vallási közösség, ezzel együtt pedig a kérdés, hogy a hit pontosan milyen mozgatórugóként működhet egy ember szakmai döntéseiben.
Amy Coney Barrett ugyanis egy olyan vallási szervezetnek a tagja, amelynek annyira konzervatív nézetei vannak, hogy már az ultrakonzervatív jelzőt is kiérdemelte. Az Amy Coney Barrett legfelsőbb bírói kinevezését támogatók viszont vallásellenességet kiáltanak, ha valaki ezt kifogásként hozza fel, és szerintük Donald Trump jelöltjének a vallási nézetei nem tartoznak senkire, főleg, hogy ő maga az elmúlt időszakban többször beszélt arról, hogy a hite és a bírói döntései nem keresztezik egymást. Igaz, korábban ennek az ellenkezőjéről is beszélt. 2006-ban a Notre Dame Egyetemen tartott beszédében például azt mondta, a jogi karrierre nem úgy kell tekinteni, mint a presztízs, a pénz és a szakmai elégedettség elérésének egy módjára, hanem sokkal inkább mint Isten szolgálatának az eszközére.
Rendhagyó módon tehát ezúttal nemcsak egy jelölt jogértelmezése és bírói döntései kerültek a kinevezési folyamat vitájának a középpontjába, hanem egy viszonylag kicsi, mintegy 1700 főt számláló vallási közösség is.
A People of Praise (magyarra talán a dicsőítés népeként lehetne fordítani) nem egyház, hanem egy vallási közösség, amelynek az úgynevezett karizmatikus mozgalom ágyazott meg, és amelyben különösen fontos szerep jut a Szentléleknek – innen a karizma, amely a Szentlélek ajándéka.
A People of Praise csaknem ötvenéves múltra tekint vissza, 1971-ben alapították South Bendben, Indiana államban. Jelenleg mintegy 22 közösség tartozik hozzá Észak-Amerikában.
Amy Coney Barrett már a gyerekkorát is ebben a közösségben töltötte, és egy olyan férfihoz ment feleségül, aki szintén ebben a közösségben nevelkedett fel. A tagságáról ugyanakkor nem beszél, a közösség honlapján pedig néhány évvel ezelőtt törölték azokat a híreket, fotókat és bejegyzéseket, amelyek őt érintették.
A közösségről eddig leginkább csak hivatalos szóvivői megnyilatkozások láttak napvilágot, de azok után, hogy Coney Barrett főbírói jelölésével téma lett a történetük és a működésük, a People of Praise egyre több volt tagja szólal meg a sajtóban.
Azt többen elismerték, hogy a People of Praise a közösségi létnek egy olyan megtapasztalását nyújtja, amely gyakran hiányzik a modern világi életből, és nyilvánvalóan ez sok vallásos embernek komoly vonzerőt jelent. Az viszont sokakat már taszíthat, hogy elavult és vitatott elképzeléseik vannak a nemi szerepekről, a nemek alá- és fölérendeltségéről.
Ennek fényében külön figyelemre méltó, hogy Amy Coney Barrett annak a Ruth Bader Ginsburgnek a helyét venné át a Legfelsőbb Bíróságban, akinek az egész karrierjén végig vonult a törekvés, hogy a nemek közötti egyenlőség jegyében a nőket pont az ilyen jogi hátrányok alól felszabadítsa.
A közösségnek természetesen vannak olyan volt tagjai, akiknek nem, hogy fenntartásaik nincsenek Coney Barrett jelölésével kapcsolatban, de egyenesen üdvözlik azt. Ugyanakkor az, amit Peter Radosevich az egyik tag az AP újságírójának mondott, ugyanazokat a kételyeket vetheti fel, amit Trump jelöltjének az ellenzői hoznak elő. Radosevich szerint a közösség családbarát és az evangéliumi keresztények szellemiségében konzervatív, és távol tartja magát a politikától – egy kérdés, az abortusz kivételével. „Úgy gondolják, hogy ez szörnyű bűn, olyan, mint a gyerekgyilkosság vagy Auschwitz” – magyarázta. Márpedig az abortuszhoz való alkotmányos jog az egyik olyan ügy, amelyet veszélyeztetve látnak a Barrett jelölésének az ellenzői.
A kicsi, meglehetősen bezárkózó csoport tagjainak a többsége katolikus, de a New York Times szerint a vallásgyakorlás terén a karizmatikus kereszténység eksztatikus hagyományaiból merítenek, amelynek része például a „nyelveken szólás”. A Bibliában megjelenő nyelveken szólás egy lelki ajándék, a Szentlélek ajándéka, azaz karizma – innen a karizmatikus elnevezés –, de nem azt jelenti, hogy valaki a Szentlélek közbenjárására egyszer csak készen áll egy nyelvvizsgára. Ez a nyelv ugyanis a Biblia szerint az elragadtatás nyelve, olyan hangsorokat jelent, amelyeket semmilyen nyelvben nem lehet megtalálni, és persze csak azok értik, akik rendelkeznek a „nyelveken értés” adományával is.
Azzal, hogy hagyományos nemi szerepekben gondolkodnak, és elutasítják a homoszexuálisokat, nem feltétlenül tűnnének ki más konzervatív vallási hagyományokat követő csoportok közül. Ami azonban figyelemreméltó ennél a közösségnél, az az, hogy a tagok mennyire belefolynak egymás életébe, éppen ezért a People Of Praise közösség tagjának lenni az elköteleződés egészen más szintjét jelenti, mint egyszerűen egy egyházhoz tartozni.
Ez az szoros közösségi létforma a hetvenes években azok után jött létre, hogy a karizmatikus mozgalmak eleve buzgó követői közül néhányan a közös imádkozásoknál valami többet akartak: az életüket is meg akarták osztani egymással. A People of Praise tagjai életük végéig tartó szövetséget, szerződést – angolul covenant – kötnek egymással. Ez az elköteleződés ugyanakkor a közösség néhány volt tagja szerint elég szigorú kontrollt és befolyást jelent az egyes tagok életére.
Az elköteleződés egyrészt anyagi jellegű: a közösség tagjai vállalják, hogy a bevételeik legalább öt százalékát a csoportnak adományozzák – sokan nyilván ennél többet is. Ennél is fontosabb azonban a szellemi, spirituális elköteleződés: ennek egyik elemeként a tagok vállalják például, hogy alávetik magukat egy szellemi vezető irányításának.
A férfiak és a férjezetlen nők is kapnak egy-egy tanácsadót, akivel lelki és gyakorlati kérdéseket is megbeszélhetnek. A közösség egykori tagjai szerint azonban ez a tanácsadás sok esetben inkább befolyásolás, a spirituális vezetők megpróbálják kontrollálni az emberek életét a kapcsolataiktól kezdve az anyagi döntéseiken át az életüket érintő minden fontos lépésig. Míg a férfiak egy idősebb férfi, a férjezetlen nők pedig egy idősebb női tanácsadót kapnak, addig a férjezett nőknek a saját férjük lesz a vezetőjük. Ez azt is jelentheti, hogy a figyelemre méltó jogi karriert befutó Amy Coney Barrettet is a férje igazítja el az élet kisebb-nagyobb kérdéseiben.
Ez a hierarchikus felosztás egy irodalmi mű és az abból készült filmsorozat miatt kapott némi gellert az elmúlt években. A női vezetőket ugyanis egészen az elmúlt időszakig szolgálólányoknak (handmaid) nevezték – ez bibliai utalás Szűz Máriára, aki sokszor szerepel az úr szolgálólányaként. Margaret Atwood könyve, A szolgálólány meséje viszont disztopikus és negatív konnotációt kölcsönzött a kifejezésnek, így a közösség tagjai is jobbnak látták, ha változtatnak az elnevezésen, így a szolgálólányokat most már női vezetőknek hívják. Más kérdés, hogy a közösség működését gyanakodva figyelők szerint az elnevezés megváltoztatása nem változtat az esetleg kifogásolható gyakorlaton. (A New York Times szerint Amy Coney Barrett is szolgálólányként szerepelt a South Bend-i közösség címjegyzékében.)
Ezek a vezetők olyan fontos döntésekben adnak útmutatást, mint hogy valaki kivel randizzon, kivel házasodjon, hol lakjon, milyen házat vegyen, milyen munkát vállaljon el, vagy hogy nevelje a gyerekeit. Az amerikai sajtóban a People of Praise több volt tagja beszélt arról, hogy a vezetők irányítását manipulálásnak élte meg. Volt, akit arra kényszerítettek, hogy a missziós munka érdekében hagyjon fel az egyetemi tanulmányaival, és mondjon le a gyakornoki pozíciójáról. De a karriert érintő kérdések mellett a szakmai döntéseikre is hatással voltak a vezetők. A közösséghez a nyolcvanas évek végén csatlakozó orvosnak, Arthur Wangnak például lelkiismereti vívódást okozott, hogy felírjon-e fogamzásgátlót a pácienseinek, végül a vezetőjével konzultálva úgy döntött, hogy nem teszi.
Mivel életre szóló szerződésről van szó, az elköteleződés alapos átgondolására több év áll a hívek rendelkezésére. Ez alatt az idő alatt tartózkodniuk kell a randiktól, és a kapcsolati státuszukról is dönteniük kell: maradhatnak egyedülállók, vagy élhetnek házasságban – ez a két opció létezik. Az egyedülállók gyakran együtt élnek a házaspárokkal és osztoznak a házvezetési, gyereknevelési feladatokban. Ezt a fajta közösséget sokan csodálatosként élik meg, mások azonban fojtogatónak találják.
A közösséget szinte kizárólag férfiak vezetik, és bár osztják a nézetet, hogy a férfiak és a nők egyenlők, az Isten által nekik szánt szerepet már meglehetősen mereven értelmezik. E szerint a férj felelőssége, hogy visszatérítse a feleségét a megfelelő útra, ha az letérne onnan, míg a feleségnek komolyan kell vennie a férje utasításait és iránymutatását.
Ebben az alá- ás fölérendeltségi struktúrában egy olyan nőnek a karrierje, akit az amerikai elnök a kilenc legfelsőbb bírói hely egyikére jelölt, némileg nehezen magyarázható. Több volt tag szerint, noha a közösségben egy nőnek kétségtelenül lehetősége van sikeresnek lenni egy adott szakmában, de az biztos, hogy egy ilyen karrierbe csak a férje és a közösség támogatásával foghat bele.
A People of Praise körüli rejtélyességet csak erősíti, hogy hiába beszélnek a jelenlegi és volt tagok a saját tapasztalataikról, ezeket nehéz megerősíteni, a külvilág számára ugyanis a közösség átláthatatlanul működik, az alapító dokumentumok nem nyilvánosak, a legfontosabb szabályokat pedig nem is feltétlenül rögzítették írásban, hanem sokszor szájról szájra, generációról generációra adják tovább őket.
Amy Coney Barrett főbírói jelölésével kapcsolatban is sokszor felvetődött ennek az átláthatatlanságnak a problematikussága, az nem világos ugyanis, hogy Barrett a People of Praise tagjaként kinek tett fogadalmat, ez tartalmilag pontosan mit takar, és milyen következményei vannak annak, ha adott esetben megszegi. Jogi szakértők szerint az ilyen hűségeskük legitim kérdéseket vethetnek fel egy bírójelölt függetlenségéről és pártatlanságáról.
Ahogy a teológus Massiomo Faggioli fogalmazott, a kérdés az, hogy
jelenthet-e feszültséget az, hogy valaki az Alkotmány egyik végső értelmezőjeként teljesít szolgálatot miközben esküt tett egy átláthatatlan közösségnek, amelynek nem nyilvános a hatalmi struktúrája, vagy az, hogy milyen felelősséggel tartozik a tagjai, a római katolikus egyház vagy a szélesebb nyilvánosság felé.
