Amikor 1934. május 31-én Ódry Árpád, a Színművészeti Akadémia főigazgatója, az akkori politikai támadásokra reagált az intézmény tanévzáróján, melyek hangvétele, stílusa és felületessége hátborzongatóan emlékeztet a maiakra, akkor még megkérdőjelezhetetlen tekintélye önmagában elég volt ahhoz, hogy a kormány visszahőköljön az Akadémia gleichschaltolásától.

Amikor 1958-ban az ő nevét vette fel az Akadémiával jogfolytonos Színház- és Filmművészeti Főiskola színháza, nyilván mindez azért is történt, mert húsz év távolából nem halványult el a művész és művészpedagógus emléke, azé az emberé, aki Hevesi Sándorral karöltve, megújította a színészképzést (többek közt elsőnek indított filmszínész osztályt).

Ódry Árpád mára fogalom. Életművét néhány gramofonfelvétel, kortársak visszaemlékezései őrzik, de generációk számára neve egyet jelentett a pályájukat kezdő színészek, rendezők első igazi színpadi megjelenésével. Az Ódry Színpad művészgenerációk és a művészetet figyelemmel kísérők generációi számára jelentette az újdonságot, frissességet, izgalmat, progressziót.

Amikor 1995-ben felvételiztem, először ott, az Ódry Színpadon gyűltünk össze. Mi, jelentkezők, és a színpadon álltak leendő mestereink. Simó Sándor onnan köszönt el tőlünk, hogy szeptemberben találkozunk – már akivel.

A tradíciók őrzése minden polgári társadalom alapja. Mi lehet nemesebb tradíció, mint például egy ilyen játszóhely, melynek falai, súlyos függönyei, illata, generációk tehetségével van átitatva? Szerencsések voltunk, hogy több, mint hatvan évig volt egy hely, egy otthon, egy bölcső, egy színház, amelyet most, nyilvánvalóan politikai bosszúból eltörölnek a föld színéről. Milyen konzervativizmus az, amely a nemzeti kultúra hagyományaira tör?

Ódry neve nem kell az Egyetemet hatalmába kerítőknek, és én megértem őket. Ódry művész volt, és egy művész csak szabad ember lehet. S mikor Ódry határozott szavakkal verte vissza a politika első támadását az Akadémia ellen, mindannak szimbóluma is lett, ami ellen a mai akarnokok harcolnak.

Én Ódry Árpád dédunokája vagyok, büszke voltam, amikor felvételt nyertem oda, ahol dédapám tanított, s amely intézményt korai haláláig vezette is. Jó érzés volt látni nevét és jó érzés volt odakacsintani a Vas utcai büfében álló szobrára. Titokban. S ez a rokonság mindmáig a mi titkunk maradt. Nevem, szüleim neve sem utalt a rokonságra (ez dédunokáknál már nem ritka), ezért tanulmányaim alatt, de még utána sem tudta senki, hogy miféle titkos szívbéli kapcsolat van köztem és az intézmény között. És ez így is maradt volna mindörökké.

Most azonban ezzel nyomatékosítani akarom azt a megmásíthatatlan szándékomat, hogy a már nevétől és épületétől megfosztott színház első emeletén álló szobor méltó örököseihez kerüljön. De ez nem a vér szerinti örököst jelenti. Nem engem, nem a családomat. Ódry Árpádnak, a művésznek, aki a szabad művészetet védve elég bátor volt megvédeni az Akadémiát, tanítványait, elhárítva a szélsőjobb otromba parlamenti támadásait, azok a méltó örökösei, akik most még bátrabban és még elszántabban védelmezik az Egyetemet, a szabadságot és mindazt, amiért érdemes művésznek lenni.

Én, Fischer Gábor, Ódry Árpád egyetlen olyan élő leszármazottja, aki az Egyetem polgáraként megtapasztalta azt a szellemiséget, amit mindaz a tradíció jelentett, melynek dédapám is részese volt, felszólítom azokat, akik ebben a pillanatban döntési helyzetben vannak, hogy Ódry Árpád szobrát, ami a nevét viselő színház megszűnésével úgyis okafogyottan foglalja a helyet, adják át örököseinek: a szabad művészeknek, azoknak a bátor oktatóknak és diákoknak, akik ma Magyarországon ébren tartják a szabadság lángját!