szerző:
Burai Vera
Tetszett a cikk?

Ők azok, akik folyamatosan a gyerekeink közvetlen közelében vannak, így fokozottan kitettek a fertőzésnek. Mindannyiunk közös érdeke, hogy minél előbb beoltsák őket – állítja írásában Burai Vera, aki szerint a pandémiás időszakban az oktatás rendszerszintű problémái felnagyítódnak. Az előnyösebb helyzetben lévő iskolák pedig még inkább elhúznak a kevésbé szerencsés helyzetben lévő iskoláktól.

A tavaszi időszakban – az összes szereplő otthontanulása miatt – a szülők is jobban érzékelhették, hogy mennyi felesleges tananyagot tanulnak a gyerekek, mennyi lexikális tudást várnak el tőlük. Láthatták, mennyire felkészületlenül ért mindenkit az új helyzet, az összes kihívásával együtt.

Ősszel szinte semmivel nem volt jobb a helyzet. Úgy indult a tanév, mintha nem lett volna előtte hónapokon át tartó digitális munkarend, mintha nem viselt volna meg családokat – egészségileg és/vagy egzisztenciálisan – a pandémia. Mintha nem árnyékolná be a mindennapjainkat egy világjárvány. Mintha mi sem történt volna.

Bele a közepébe! Nem készültek hatástanulmányok, nem születtek újabb tervek arra az esetre, ha a járvány várható második hulláma alatt ismét otthon ragadnának az oktatás szereplői.

A középiskolások újra a tavasszal megélt helyzetben találták magukat, hiszen 2020. november 11-én tantermen kívüli digitális munkarendet rendeltek el számukra. Az általános iskolákban viszont továbbra is jelenléti oktatás zajlik, és az óvodákba is kötelező járnia a gyerekeknek.

A szülők nem dönthetik el szabadon, hogy igazoltan otthon tartják-e általános iskolás vagy óvodás gyermekeiket abban az esetben, ha nem érzik biztonságosnak a jelenléti oktatást/óvodába járást. Azok az iskolás gyerekek pedig, akik ennek ellenére otthon maradnak, nem mindig kapják meg az iskola támogatását otthontanulásukhoz. Az oktatásirányítás hajthatatlan. Ebben a kérdésben sem mutat rugalmasságot.

Ahol az iskolavezetés rendelkezik a megfelelő infrastruktúrával, kreatív és rugalmas, ott a pedagógusok lelkesen vetették bele magukat az új helyzet adta lehetőségekbe. Kihívás számukra az ismételt online oktatás. Náluk úgy működik a nagyítóeffektus, hogy még inkább többet, jobbat szeretnének kihozni a jelenlegi oktatási formából. Náluk szinte minden feltétel adott – emberi erőforrásban és eszközökben is.

Viszont a hátrányos helyzetű térségekben vagy akár egy kevésbé frekventált intézményben azok a hátrányok erősödnek fel és válnak inkább láthatóvá, amelyek arról tanúskodnak, hogy nincs eszköz, nincs pedagógus, nincs lelkesedés. A diákok és sok esetben a pedagógusok sem rendelkeznek – tárgyi és/vagy tudásbéli – eszközökkel, nem áll rendelkezésre megfelelő sávszélesség, de akár olyan helyiség sem, ahol nyugodtan lehet tanulni, részt venni az órákon. A társadalmi hátrányok által különösen sújtott gyermekek számára – akiknek a családját is sokkal súlyosabban érintette a járvány – most még inkább óriási probléma, hogy a differenciálásra egyébként is képtelen iskolarendszer ebben a kivételes helyzetben sem veszi figyelembe a tanulók élethelyzeteit. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az állam is magára hagyta a családokat.

A gyerekek adottságaihoz való alkalmazkodás rég nem elvárás az oktatási rendszerünkben. A pedagógusok egy része ugyan még próbálkozik, és vannak kivételes tanárok, tanítók, de vannak, akiket bedarál a rendszer. Vannak, akik eszköztelenek, motiválatlanok, fásultak, a társadalmi megbecsülésük pedig mindannyiuknak egyre csökken.

A rendszerszintű problémák a pandémia idején még inkább megmutatkoznak. Hiányzik a felelősségvállalás, a pedagógusok munkájának támogatása, a gyerekek fókuszba helyezése. A felmerülő problémák még inkább kezeletlenül maradnak (iskolai zaklatás, bántalmazás stb.).

A százezret is meghaladhatja azoknak a gyerekeknek a száma, akikhez nem ért/ér el a digitális oktatás. Úgy tűnik, hogy ez cseppet sem érdekli a döntéshozókat. Nem invesztálnak az oktatásba. Nem érdekli őket a fejlesztés, a gyerekek különbözősége, helyzet komplexitása.

A kormánynak fontos a gazdaság alapvető működésének fenntartása, és felelősséget érez az emberekért, de az óvodai és iskolai dolgozók mégsem kerülnek az oltási tervben a sor elejére, pedig ők azok, akik folyamatosan a gyermekeink közvetlen közelében vannak, így fokozottan kitettek a fertőzésnek. Mindannyiunk közös érdeke, hogy minél előbb beoltsák őket.

A járványhelyzet rávilágít arra a disszonanciára is, hogy nem az iskolaigazgatók felelnek az intézményük biztonságáért, hiszen közvetlenül nem dönthetnek saját hatáskörben például a digitális oktatásra való áttérésről vagy szünet elrendeléséről.

Akkor is folytatódnia kell a jelenléti oktatásnak, ha vannak fertőzöttek az intézményben. Előállhat az a helyzet is, hogy csak több nap után rendel el karantént/digitális oktatást az operatív törzs. (Ez a szakképzésben már szeptember óta igazgatói hatáskör.) Sokkal biztonságosabb lenne, ha minden intézményben felelősen, rugalmasan dönthetne a vezető egy megfelelő protokoll szerint, amennyiben felüti a fejét a járvány, hiszen az ő feladata, hogy biztosítsa a megfelelő működést.

A szülők közös felelősségvállalásával sokat javulhatna a helyzet.

Most mindenkit csak addig érdekel egy bizonyos ügy, ameddig érintett benne – legyen ez kötelező beiskolázás, elfogadhatatlan mennyiségű és elavult tananyag, elviselhetetlen mennyiségű óraszámok, középiskolai felvételi, iskolai erőszak stb.

Olyan oktatásra van szükségünk, amely alkalmazkodik a gyerekek megváltozott igényeihez, és igazodik a 21. század kihívásaihoz. Csakis akkor lehet jól működő egy társadalom, ha felelősen gondolkodik a gyerekekről, ha odafigyel rájuk. Csakis egy ilyen támogató közösségben fejlődhetnek egészségesen, örömteli hangulatban a gyerekek.

Észre kell vennünk, hogy szükség van az empátiára, de leginkább a szolidaritásra. Arra, hogy ebben a helyzetben mindennél fontosabb a gyerekek fejlődése, boldogsága, gondtalansága.

Társadalmi szintű felelősségvállalásra, összefogásra van szükség!

A gyerekekért.

Mindannyiunkért.

 

A szerző Szülői Összefogás Gyermekeinkért Közösség képviselője.