Az On the Spot alkotói: Be kellett látnunk, hogy létezik a holokausztfáradtság
Európa-szerte vetítik az On the Spot első egész estés dokumentumfilmjét, amely egy Auschwitzban született magyar nő és a lánya kapcsolatáról szól. Bár kettejük története a haláltáborral kezdődik, univerzális kérdéseket feszeget a Born in Auschwitz: hogyan adjuk önkéntelenül is tovább a traumáinkat a gyerekeinknek, és miként dolgozhatjuk fel az efféle családi örökséget? A film kapcsán, melyet hamarosan bemutatnak a Spektrumon, a dokumentumfilm készítőivel, Cseke Eszterrel és S. Takács Andrással beszélgettünk.
hvg.hu: Angéla az egyetlen olyan ember, akiről tudni lehet, hogy Auschwitzban született és még életben van?
S. Takács András: Auschwitzban sok politikai fogolynak is született gyereke, de rájuk nem várt automatikusan a gázkamra. A zsidó babákat viszont mind meggyilkolták, az édesanyjukkal együtt. Történészek összeraktak nekünk egy háttéranyagot, és ebben olvastuk, hogy volt olyan, akinek a mellét leköttette Mengele, hogy az anyja ne tudja a babáját táplálni, és megfigyelhessék, meddig marad így életben az újszülött. Egy olyan esetről is olvastunk, amikor a barakkon belül a foglyok maguk fojtottak meg egy babát egy vödör vízben, hogy legalább az édesanyja megmeneküljön a biztos haláltól. Sok születésről és még sokkal több abortuszról tudni Auschwitzban. Angéla édesanyjának is felajánlotta az abortuszt egy bába, aki maga is fogoly volt. Az ő esetében nem csak a születés a csoda, hanem az is, hogy öt hétig sikerült rejtegetni a babát a nácik elől. Még egy zsidó emberről tudunk, aki a táborban született, de már a felszabadítás után, egy szovjet katonai orvos segítségével.
hvg.hu: Mit mondanak a történészek, egyáltalán miért hagytak életben terhes nőket a táborban?
Cseke Eszter: Gyakran nem vették észre a terhességeket, olyan soványak voltak ezek a nők, erről mesélt nekünk Miriam Rosenthal is, aki Dachauban szülte meg a fiát. Dachau ugye munkatábor volt, nem megsemmisítő tábor, itt a háború végefelé a nácik direkt összegyűjtöttek 7 terhes asszonyt, és a többiekhez képest jobban tartották őket, hogy az újszülöttek léte bizonyítsa a közeledő amerikai katonáknak: nem is bántak olyan kegyetlenül a foglyokkal. Miriamtól és más túlélőktől is hallottuk, hogy brómot kevertek az ételükbe, hogy a nők ne menstruáljanak, és ettől, illetve az alultápláltságtól felpuffadt a hasuk. A puffadt has és a terhes has között nem lehetett sok különbség a rabruha alatt. És azt sem szabad elfelejteni, hogy Angéla mindössze egykilós volt, amikor a világra jött.
hvg.hu: A most hetvenes éveiben járó Angéla személyigazolványában az áll, hogy Auschwitzban született. Édesanyja a tábor felszabadítását követően Sárospatakra tért vissza az újszülöttel, így Angéla Észak-Magyarországon cseperedett. Később Angéla emigrált, és ő a saját lányát, Katit már Amerikában nevelte fel. Jelenleg mindketten Montrealban élnek. Hogyan találkoztak velük?
Cs. E.: Az alaptörténetet korábbról ismertük, de Angéla eleinte nem akart találkozni velünk. Elzárkózott Magyarországtól és mindentől, ami onnan jött. A '70-es években hagyta el az országot, és amikor megkerestük, először hallani sem akart arról, hogy magyarok jönnek, kérdeznek, megpiszkálják a múltat.
S. T. A.: Kérdezte, hogy nem vagyunk-e MIÉP-esek... Ez hat évvel ezelőtt történt.
Cs. E.: Aztán mégis sikerült összehozni a találkozót. Egy olyan néninek tűnt, akinek egész életét az határozza meg, hogy az édesanyja egy hős. Miközben a legtöbb túlélő elveszítette a szeretteit Auschwitzban, Angéla édesanyja egy új élettel tért haza. Ő volt a családban „a csodababa”. Mi már ettől a történettől is el voltunk ájulva. Aztán a megismerkedésünk környékén meghívták Németországba, hogy tartson előadást egy pszichológiai konferencián, ahol a méhen belüli traumákat kutató szakemberek vettek részt.
S. T. A.: Először rávágta, hogy ő ugyan nem megy el, „hát miféle traumáról beszélnek?” Erre a lányától kapott egy listát. Kati összeírta azokat a holokauszthoz köthető dolgokat a neveltetésében, amelyek rányomták a bélyeget a gyerekkorára. Egyszer csak rájöttünk, hogy ez már nem csak Angéla története, arról kezdett szólni a film, hogy miként örökítjük tovább a traumáinkat.
Cs. E.: Számunka tiszteletre méltó és nagy dolog, hogy anya és lánya több évtized után, egy filmes munka keretében végül eljut oda, hogy egyáltalán beszéljenek erről. Mindenki gondoljon csak a saját életére, a szüleivel való kapcsolatára, a megrekedt érzelmekre, traumákra, amelyeket talán fel sem fogunk, de ott vannak a mélyben. Katartikus volt, amikor Angéla és Kati a forgatás ötödik évében végre leültek egymással szemben Jeruzsálemben, és már nem csak a nagymamáról, hanem a saját történetükről is beszélgettek.
S. T. A.: Ezt a filmet fájdalmas nézni, fájdalmas szerepelni benne, de még csinálni is az volt, néha pont úgy potyogtak a könnyeink a kamerák mögött, mint nekik.
hvg.hu: Ezek szerint jókor voltak jó helyen, a megfelelő pillanatban csatlakoztak rá kettejük történetére.
Cs. E.: Kati életében folyamatosan jelen volt a probléma, hogy az anyja a legnagyobb jó szándékkal, a féltéstől vezérelve belőle is túlélőt akart nevelni. Számunkra Kati egy elképesztő szereplő, és leginkább a tudatossága miatt. Rákkutatással foglalkozik egy montreali kórházban, négygyermekes ortodox zsidó anyuka, aki hobbiból kovászos kenyereket süt, és mindeközben rendkívüli tudatossággal próbálja magát gyógyítani, akár terapeuták segítségével, ami egyáltalán nem magától értetődő az ő közegében. Olyan élmény volt vele beszélgetni, mintha már évek óta várt volna erre az alkalomra.
S. T. A.: Ez nekünk egy szerelemprojekt volt, ami szépen lassan készült a maga ritmusában, miközben egymás után jöttek az On the Spot-évadok. Éppen a születésről szóló sorozatunkat csináltuk, amikor először hallottunk Angéláról. A 9 hónap alatt a Föld körül epizódjaiban is az a kérdés vitt minket előre, amiről tulajdonképpen ez a film is szól; hogy a születésünk körülményei miként befolyásolják az életünket. A következő szériánk, Az ellenség gyermekei már olyan emberekről szólt, akik a 20. század legsötétebb korszakaiban voltak gyerekek. Ma már mindkét sorozat előtanulmánynak tűnik, amiből rengeteget tanultunk ehhez a filmhez.
hvg.hu: A filmből nem derül ki, hogy mi a jelenlegi viszonya a főszereplőknek Magyarországhoz. Soha nem merült fel Angélában, hogy egyszer visszajöjjön?
Cs. E.: A hetvenes években Katit az óvodában egyszer úgy büntette meg az óvónéni, hogy „te büdös zsidó, menj a sarokba”. Angéla akkor döntötte el, hogy emigrálnak. Ez az ovis sztori pont nincs benne a filmben, mert 100 óra nyersanyagból lett ez a szűk másfél óra, így csak az fért bele, hogy mit élt át Angéla családja 1956-ban Sárospatakon. Kiírták a szomszédok Angéláék kapujára, hogy menjenek vissza Auschwitzba, és bedobálták kövekkel az ablakaikat. Mindez történt 11 évvel azután, hogy Angéla megszületett Auschwitzban, ahol az édesapját is meggyilkolták. Nem sokkal később Angéla nevelőapját elvitte a szíve. Angéla szerint belehalt ebbe az új félelembe, és annak a lehetőségébe, hogy még egyszer valami szörnyűség történhet velük. Már nem volt miért Sárospatakon maradniuk, és felköltöztek Budapestre, több mint tíz évvel ezután pedig Kanadába emigráltak.
hvg.hu: Angéla még beszél magyarul, Kati még érti a magyart, az unokák viszont már nem beszélik és nem értik. Egy szomorú mellékzöngéje a filmnek, hogy azáltal, hogy végleg elhagyták Magyarországot, a család anyanyelve is gyors iramban tűnik el.
S. T. A.: Egy korábbi szereplőnk, Dr. Edith Eva Eger családterapeuta a második világháború után vándorolt ki Amerikába, angolul dolgozik és nyilatkozik, a szakmai nyelve az angol, viszont az érzelmi nyelv nála is a magyar. Amint valami színes emlék jut eszébe, azonnal visszavált magyarra. A gyerekkori altatókat Angéla is máig magyarul idézi.
Cs. E.: Viszont egyikük gyerekei sem beszélnek már magyarul. Igazi amerikai-kanadai, asszimilációs történetek ezek, és hihetetlen látni, hogy mennyire gyorsan tűnik el az anyanyelv, egyik generációról a másikra. Kint mindenki amerikai akar lenni, mert nyitott és hívogató a kultúra, ez a szépsége és furcsasága is ennek. Miközben Montrealban egy olyan zárt ortodox világban forgattunk, ahol, ha házról házra mentünk volna, nemigen találkoztunk volna tősgyökeres amerikaiakkal. Még Kati férje is magyar származású. Ennek ellenére a gyerekeik már nem beszélnek magyarul.
hvg.hu: Jól értettem, hogy Kati azt kutatja, hogy mi köze lehet a holokauszttúlélők traumáinak a rákos megbetegedésekhez?
S. T. A.: Nem konkrétan ezt kutatja, de ez vitte a rákkutatás irányába. Egyébként minket is a traumaöröklés tudományos magyarázata inspirált leginkább, de maradtunk a kaptafánál, és a történet emberi, pszichológiai oldalát szerettük volna elmesélni. Hét-nyolc éve végeztek egy kísérletet az atlantai Emory Egyetemen, ahol hím egereknek cseresznyevirág-illatot juttattak a ketrecükbe, majd megrázták őket árammal. Ezeknek az egereknek a leszármazottai jelentős stressz-szint emelkedést produkáltak a cseresznyevirág-illat hatására, és még az unokák is kimutathatóan „éreztek” valamit abból, ami két generációval korábban történt.
Cs. E.: Amikor erről a kísérletről olvastunk, tudtuk, hogy foglalkoznunk kell a témával. Ugyanakkor nagyon nehéz hozzányúlni, és az elmúlt öt évben előfordult, hogy azt gondoltuk: nem vagyunk normálisak. Hát hogy lesz ebből film? Hova fog ez kifutni? Nehezen nyílnak meg az emberek, és nehéz az átörökített traumákról beszélni anélkül, hogy te kérdezőként bármit is erőltetnél. Nem akarsz semmit befolyásolni, de évek után azért valahova el kell jutnod a filmedben. Talán a legtöbb bizonytalansággal ez a forgatás járt, sokáig nem voltunk biztosak abban sem, hogy egyszer befejezzük. Arra, hogy a két ember között valóban történjen valami, nagyon sokat kellett várni.
hvg.hu: Szándékosan nincsenek a filmben archív auschwitzi felvételek. Miért akarták elkerülni az ezekkel történő illusztrálást?
Cs. E.: Egyfelől ez nem egy holokausztfilm a klasszikus értelemben, szólhatna bárkiről és bárkinek az anyukájáról, az auschwitzi kontextus nélkül is. Másrészt észrevettük, hogy mennyire kontraproduktív lehet, ha tipikus holokausztfilmet csinálsz, és mi méltó emléket szerettünk volna állítani ennek a rendkívüli történetnek. Egy idő után kénytelenek voltunk belátni, hogy sajnos a televíziós, filmes szakmában is létezik egyfajta „holocaust fatigue”, aminek nincs is magyar megfelelője, talán úgy fordíthatnánk, hogy „holokausztfáradtság”. Korábban a holokauszt tanítása kapcsán használták ezt a kifejezést Európában.
S. T. A.: Az Auschwitz szó hallatán a dokumentumfilmes vásáron többen ásítógörcsöt kaptak. „Köszi szépen, már 2025-ig megvan, hogy mit fogunk majd vetíteni az emléknapokon” – kaptuk időnként a választ. Ha azonban valaki hajlandó volt a Born in Auschwitz cím ellenére belenézni a filmbe, akkor elég hamar látta, hogy itt többről van szó, és szerencsére végül sokan voltak ilyenek, így most tulajdonképpen egész Európában vetítik a filmet a különböző tévétársaságok. Szerintünk pont az ilyen kortárs történetekkel lehet ébren tartani az áldozatok emlékét is.
Cs. E.: Ugyanezért nincs a filmben Auschwitz-archív. Csak azért hullahegyeket mutogatni, hogy te nézőként megrendülj, hogy nálad elérjem ezt a primer hatást, olcsó és ízléstelen megoldásnak tűnik filmkészítőként. Ezért is fordultunk inkább az animációhoz. Nagyon személyesre akartuk venni a filmet, ezért amikor a haláltáborról van szó, az animációban azt látjuk, hogy egy álomvilágban vagy a méhen belül vagyunk, és csak halljuk, érezzük a történéseket egy magzat szemszögéből.
S. T. A.: Nincs olyan archív felvétel Auschwitzról, amit ne látott volna már mindenki ezerszer. Nádas Péter szokta mondani, hogy úgy ült neki az Emlékiratok könyvének, hogy az volt az elhatározása: egyetlen közhelyet sem fog leírni. Ez egy nehéz vállalás, de képileg nekünk is hasonló volt a motivációnk.
hvg.hu: Angéla és Kati ellátogatnak Izraelbe. Önök gondolták így, hogy dramaturgiai szempontból jót tenne a filmnek, ha elvinnék őket oda?
Cs. E.: Nekünk más ötleteink voltak, de Angéla kifejezett kérése volt, hogy Izraelben fejeződjön be a film. Fájt a fejünk egy hétig, mert ahogy el akartuk kerülni az auschwitzi archívokat, úgy először azt gondoltuk, milyen jó lenne Izraelt is elkerülni. De ha azt mondták, hogy Izrael, akkor Izrael. Hogy valamennyire elkerüljük a kliséket, kimentünk a sivatagba, amely egyszerre természetes és szimbolikus hely.
S. T. A.: Így Izrael nem mint turistalátványosság jelenik meg, hanem mint zarándoklat vagy terápiás tér.
A Born in Auschwitz című filmet január 27-én, a tábor felszabadításának évfordulóján mutatja be Magyarországon, Csehországban és Szlovákiában a Spektrum, míg Németországban, Franciaországban, Ausztriában és Svájcban az ARTE tűzte műsorára. A dokumentumfilmet beválogatták a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál versenyprogramjába is.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
