Hírek nyitott szemmel, nyitott lélekkel

Balassi blogol, Petőfi kommentel – Lackfi Jánossal beszélgettünk

Forrás: Hajónapló | Szemlézés időpontja: 2020. szeptember 22. 09:09

Ez egy szemlézett tartalom - nem mi írtuk. A cím alatt látható, hol jelent meg a teljes írás. Nem azért tesszük közzé, mert egyetértünk vele, hanem mert a témát alkalmasnak tartjuk a párbeszédre, akár az ellenvélemények kifejtésére.

„Hat gyermekünk van, négy már kirepült itthonról, hármuknak saját családja, házastársa van, és négy unokánk is született.”

– Nagyjából 20 éve ismerjük egymást, a Pázmányon az egyetemisták kedvenc tanára voltál, söröztünk, csocsóztunk az órák után. Hogy állsz manapság a tanítással, vannak diákjaid, vagy teljesen eltűntél a katedráról?

– 17 évig tanítottam a Pázmányon, nagyon szerettem. Szinte baráti kapcsolatban voltam a diákokkal. A mai napig olyan érzés, amikor találkozom velük, mintha a családommal, vagy egy régen látott rokonnal beszélgetnék, nagyon-nagyon tudok nekik, nektek örülni. Külön ajándék, ha egy munka, például műfordítás okán kapcsolódunk; vagy amikor egy régi tanítvány meghív a céghez, ahol dolgozik, író-olvasó találkozót tartani, jártam így sok helyen, számos iskolában, de egyéb cégeknél is. Vagy ott van szintén egy volt tanítvány, Tamás Beni, akinek borászatuk van, és ha Balaton-felvidék közelében lépek fel, eljön, saját szörppel és borral kedveskedik. Nagy korszak volt, szerettem csinálni. Kilenc éve hagytam abba, és továbbra is úgy érzem, hogy jó és helyes döntés volt a részemről. Inkább a sok adminisztratív kötelességgel volt bajom, nem a diákokkal. Közben pedig elkezdtem 2013-ban a Marczibányi téren a legfontosabbat átmenteni ebből a történetből: kreatív írástanfolyamom indult el akkor és ott, mely azóta is működik. Most a járványügy miatt nem személyesen oktatunk. A karantén időszak áldásos terméke, hogy a képzés áthurcolkodott az internetre. Pörgősen működik így is áprilistól: távoli, külföldi magyarok, vidéken élők, Miskolcon, Debrecenben, Kapuváron, Győrben lakók is be tudtak kapcsolódni. A Pázmányon találtuk ki a kreatív íráskurzust, és bizonyos szempontból úttörők is voltunk Vörös István kollégámmal: az első hivatalos 4 féléves képzés volt a miénk ezen a szakterületen, és büszkeségünkre aztán az ELTE, a Károli, a Pécsi Egyetem is tőlünk kérte el az akkreditált struktúrát. Nyilván a saját kreditjeikkel töltötték fel a keretet, mert valójában csak az adminisztratív nyűglődést akarta mindenki megúszni. Ám mégiscsak büszkeség volt nagy kegyesen engedélyezni a kollégáknak, persze, aranyom, használjátok csak, azért van... 150-200 körüli fellépésem volt évente általában; akár gyerekeknek, akár felnőtteknek, akár gimiseknek, akár ovisoknak adtam elő, mindig volt benne egyfajta irodalompedagógia. Persze az én tanári álláspontom inkább a távlatok nyitogatása, nem én fogom megmondani, hogy töröljük meg az orrunkat, vagy hogy a lakásba lépve le kell venni a cipőt.

– Hogyan telt az idei évetek, nyaratok? Sok a gyerek… hogyan tudtátok ezt a vírusos időszakot normális keretek közé terelni?

– Átmeneti időben élünk, tehát úgy vagyunk nagy család, hogy kis család vagyunk közben. Hat gyermekünk van, négy már kirepült itthonról, hármuknak saját családja, házastársa van, és négy unokánk is született. Az aggodalmakon, meg azon túlmenően, hogy három hónapig otthon maradtunk, nem tudtam megölelni a városban élő lányaimat, meg a fiamékat, hiszen szigorúan vettük a karantént. Nekem légúti problémáim vannak, valamint szív- és érrendszeri történetem is, úgyhogy azt gondoltam, veszélyeztetett státuszban vagyok, bármennyire is nem esem a célkorosztályba. Ettől eltekintve nagyon is áldott időszak áll mögöttünk, csupa újdonság, változatosság, felfedezés jellemezte ezt az időszakot. Kiderült például az internetről, messengerről, meg hasonlókról, hogy értelmes dolgokra is simán lehet használni őket. Elképesztő mély imaösszejöveteleink, közösségi élményeink voltak ezeken a csatornákon keresztül. Egyik papbarátunk saját otthoni miséjébe kapcsolt be vagy hatunkat, aztán még éjfélig beszélgettünk páran. Rendszeres családi összejöveteleket tartottunk a virtuális eszközök segítségével. Kertes házban lakunk Zsámbékon, fent a hegyaljában, és miközben jöttek az aggasztó hírek, a természet egészen elképesztő termékeny módon mutatott egy másféle valóságot, így nagyon kettős volt bennem, bennünk a történet. Elkezdtem karanténszínházat csinálni, ami azt jelentette, hogy naponta kétszer, fél-háromnegyed órára bejelentkeztem a Facebook oldalamon élő felolvasásokkal. Egyik-másik videót 15- 20 ezer ember is látta, Katartól Sydney-ig, New Jersey-től Delhiig, Lübecktől Ljubjanáig, Székelydájától Fiuméig. Ezek a települések ezek, amelyek valóban vonalban voltak, persze sokan követték Budapestről, Magyarországról is. Beköltöztem napi egyszer-kétszer a nappalijukba, és irodalmat olvastam, közé aprítottam életadalékokat, anekdotákat, saját lelki leleteimet, és nagyon élveztem. Valaki azt mondta, a régi filozófusok könyveit olvasni olyan, mintha minden korok legjobb elméivel ülnénk le beszélgetni. Ehhez a beszélgetős hagyományhoz mentem vissza, az emberek közben kommenteltek, aktív részesei voltak az előadásnak. Döbbenetes élmény volt a karanén-időszak után a nézők visszajelzéseit olvasni: „Ez tartotta bennem a lelket.”, „Nem is tudom, hogy éltem volna túl.” Persze elvben tudja az ember, hogy az irodalom mindennapi betevő, meg terápiás hatású is, de ilyen élesen ritkán jön át, hogy a szó szoros értelmében segít élni az embereknek. Az irodalomnak az élethez, az élet megtartásához és az élet kibontakoztatásához való köze sokkal világosabbá vált számomra ebben az időszakban. Sült a finom házi kenyér, termelői sajtokat, zöldségeket rendeltünk, dőlt a fákról a gyümölcs… Felfedeztük azokat a hálózatokat – virtuálisat, élőt is beleértve -, amelyek segíthetnek élni, és mind azt kommunikálják, hogy nem muszáj olyan szorosan rátapadni a hagyományos értelemben vett civilizációra.

Mi a szemle?
Változatos médiatartalmak rendszeresen frissülő, mértéktartó válogatása.

Kiknek szól?
Akik kiegyensúlyozott támpontot keresnek a médiazajban, mert elegük van a szekértábor-logikából.

Kik vagyunk?
Elkötelezett sajtómunkások, akik hisznek a tájékozottság értékében.

Ha szeretnéd, hogy a saját honlapodon is megjelenjenek a legfrissebb szemlék, vagy üzenni szeretnél a szerkesztőknek, ide írhatsz nekünk levelet:

a Szemle.hu csapata