Elgyászolni valakit, aki nem jöhetett világra

Forrás: Parókia portál | Szemlézés időpontja: 2020. július 4. 09:53

Ez egy szemlézett tartalom - nem mi írtuk. A cím alatt látható, hol jelent meg a teljes írás. Nem azért tesszük közzé, mert egyetértünk vele, hanem mert a témát alkalmasnak tartjuk a párbeszédre, akár az ellenvélemények kifejtésére.

Egy gyermeket elveszíteni a legnagyobb veszteség, ami egy szülőpárt érhet. De mi történik akkor, ha a kis élet még ki sem fejlődhetett? Milyen körülmények között vehetnek búcsút egy magzattól, akit még csak nem is láthattak, és az egyház hogyan segítheti őket ebben? Kérdéseinket egy édesanyának, egy családterapeutának és egy elveszített babát búcsúztató lelkésznek tettük fel.

Rózsaszín mámorban úsztak férjével, amikor friss házasként az első hónapban összejött a baba. Ajándékként tekintettek rá, örömükről pedig kendőzetlenül meséltek másoknak is – kezdi történetét az az édesanya – nevezzük Krisztinának –, aki vállalta, hogy megosztja velünk történetét. „Eszünkbe sem jutott, hogyha kapunk egy babát, azzal bármi gond lehet, ezért is döbbentett meg nagyon, amikor a tizedik héten kiderült, hogy a gyermekünk már nem él.”

Bár ez még az első trimeszterben történt, mégiscsak kialakult egyfajta kötődés az édesanya és a magzat között. „Úgy éreztem, ezer gyerek közül is megismerném, melyik az enyém. Ezért sem estek jól az olyan vigasztalásnak szánt mondatok, hogy majd lesz másik vagy biztos beteg lett volna.” Mindemellett bűntudata volt neki magának is – ismeri el. „Milyen anya az, aki nem tudja megtartani a gyermekét? – Ez a kérdés mardosott. Úgy éreztem, elbuktam, mint anya, mint nő. Azóta már tudom, sok nő hasonlóan érez, aki spontán vetélésen átesett.”

Tovább az eredeti cikkre »

Kapcsolódó cikkek

Egy hétéves diák feltette a térképre Magyarországot

Down-szindrómás játékbabák tehetik elfogadóbbá a gyerekeket

Nagyon magas a fertőzöttség Budapesten a fővárosi szűrés adatai alapján

Megfogadtam, hogy ezt a csodát én is elhozom - Gyerekkori emlékek a templomból