Nem ér véget az életünk

Forrás: Szabad Föld | Szemlézés időpontja: 2020. október 31. 14:51

Ez egy szemlézett tartalom - nem mi írtuk. A cím alatt látható, hol jelent meg a teljes írás. Nem azért tesszük közzé, mert egyetértünk vele, hanem mert a témát alkalmasnak tartjuk a párbeszédre, akár az ellenvélemények kifejtésére.

2017. január 20-án egy magyar kirándulóbusz Veronánál az autópálya hídpillérének csapódott és kigyulladt. Összesen 17-en haltak meg, sokan súlyosan megsérültek. Papp András családja, felesége és nevelt fia szörnyethalt a balesetben. Az 52 éves siófoki férfinak mi segített túlélni a tragédiát? A harcművészet mellett a kis lépések művészete.

– Mindenre pontosan emlékszem ma is. Nem tudom elfelejteni. Azt a pólót is megőriztem, amelyet a balesetkor viseltem. Remélem, ha kiírok magamból mindent és beszélek a történtekről, segítek magamon, és talán másoknak is talpra állni.

Az autóbusz Franciaországból, egy iskolai sítáborból tartott hazafelé, fedélzetén 56 fővel: 43 fiatalkorúval és 13 felnőttel. Az olasz rendőrség 23 óra 40 percre tette a baleset időpontját. Az egész rendkívül gyorsan zajlott le. A csattanásra ébredtem fel. Bal oldalon az ötödik sorban, az ablaknál ültem, mellettem kívül a feleségem.

Ahol a padlón magamhoz tértem, a busznak nem volt sem oldala, sem ülései. Ahogy tovább emeltem a fejem, megláttam a 17 éves fiamat: a busz mellett, azzal párhuzamosan feküdt, mozdulatlanul. Rögtön elkezdtem mászni hozzá, nem néztem se jobbra, se balra. A feleségemet se láttam, de azt tudtam, az első kérdése az lenne, hogy hol a gyermeke, elsőként őt kell menteni. Odaértem Balázshoz, a fejéhez térdeltem, nem tudtam, él-e vagy sem.

Abban a pillanatban robbant a busz, repkedett minden, fröcsögött az égő gázolaj. Iszonyú forróság lett egy pillanat alatt, égette a bőrömet, a tüdőmet. A fájdalom dacára is megőriztem a lélekjelenlétemet, mindvégig tudtam, mit csinálok és miért csinálom. Mínusz 10 fokban, zokniban, pólóban elvonszoltam a fiam testét a busztól – a rendőrök később lemérték, hogy 35 méterre –, hogy ne égjen meg. Állandóan elestem, mindig kicsúszott a kezemből, mégis félve fogtam meg, nehogy valami kárt tegyek benne…

Közben felpillantva láttam egy alakot, ahogy próbál menni a buszban, az egész teste égett. Nem ismertem fel, de azonnal el is kaptam a tekintetemet.

Kínlódásom közben körbenéztem, próbáltam segítséget kérni. A testnevelő tanár – akinek az égő kabátját a felesége rángatta le róla – sokkos állapotban a gyerekek nevét kiabálta. Lehetetlen volt közel menni a buszhoz, akkor már senkin nem lehetett segíteni. A tárgyaláson elhangzott: 40 és 60 másodperc közé teszik az ütközés pillanata és a teljes lángolás közti időt. Ennyi ideje volt a túlélőknek, hogy kijöjjenek a buszból, amit egy oszlop hosszában kettévágott.

Tovább az eredeti cikkre »

Kapcsolódó cikkek

Egy hétéves diák feltette a térképre Magyarországot

Down-szindrómás játékbabák tehetik elfogadóbbá a gyerekeket

Nagyon magas a fertőzöttség Budapesten a fővárosi szűrés adatai alapján

Megfogadtam, hogy ezt a csodát én is elhozom - Gyerekkori emlékek a templomból